Félelmek, aggodalmak, szorongás, küzdelem, harc… olyan érzések, amikkel gyakrabban találkozunk, ha szülésről beszélünk, mint arról, hogy gyönyör, extázis, szerelem, öröm, kábulat, önátadás, beleolvadás, megsemmisülés, megújulás.
Ezek a negatív örvények még gyerekkortól belopóznak az életünkbe, észrevétlenül, hangtalanul, anyáink, nagyanyáink, a morfogenetikus mező örökségeként, megspékelve, megfűszerezve a mai, modern életvitel felszínességével, rohanásával, a média torzult tükrében. Sok önjelölt gyógyító, spirituális kis és nagymester, guru és táltos, sámán és istennő igazságát keresve igyekszünk megalkotni saját mércénket, amiben megtaláljuk az etalont, a mintát, a tökéleteset. Csahogy ez nem létezik… A tökéletlen az új tökély…
A félelmekkel, démonokkal való megküzdés mintája mindenkinél más és más. Félünk a harctól, félünk a munkától, de a változástól még jobban. Szeretnénk családot, gyereket, kertes házban rohangáló kutyát, de az ezzel járó munkától, elfogadástól félünk… pedig annyira egyszerű, csak meg kell élni napról napra, percről percre a Most pillanatait.
Évek óta figyelem a férfiakat, nőket, gyerekeket egyaránt. Azt látom, hogy a felnőttek, nemtől, kortól, népcsoporttól függetlenül a legjobban a szeretettől félnek. A gyerekek elfogadják, sőt igénylik azt, hogy szeretve legyenek öszintén, felhőtlenül, feltételektől, elvárásoktól mentesen, de a felnőttek nagy része nem tud mit kezdeni azzal, ha őszintén szeretik. Leblokkol, lebénul, keresi állandóan a hátsó szándékot, mert ezt szokta meg.
A biztonság még mindig jobban esik, mint a bizonytalanság. Még akkor is, ha hosszútávon az egyedüllét mérge megemészti a lelket is, nemcsak a testet. Pedig a szeretet, a feltétel nélküli napfényt hoz a szürkeségbe, életet az anyagba, boldogságot a gyászba, színeket a filmvászonra. Szeretet dobogtatja a szívet, melegíti át a testet, ad erőt az újrakezdéshez és bizonyítja, hogy nem hiábavaló a földi lét.
A szeretet az élet esszenciája, nélküle a legnemesebb hivatás sem lehet elég magasztos, a legcsillogóbb karrier is csak egy kalitka, a legnagyobb anyagi gazdagság is csak papír és vas, a legmegbecsültebb család is csak emberek egy közös fedél alatt, a legnagyobb erőfeszítés sem ér semmit. Szeretet nélkül nem rügyezik ki a rózsa, nem hoz termést a fa, nem terem a búza, sem a lélek… Szeretet nélkül a lélek halott, jégbe zárva, emberi testbe bepréselve, megnyomorítva.
Menniyre sajnáljuk a testi fogyatékkal élőket, pedig ha tudnánk, hány lelki sérült vergődik körülöttünk, nagyon megijednénk. És a szeretet erre is gyógyír. Képes begyógyítani a legmélyebb sebet, bekötözni a legnagyobb traumát, elfeledtetni a legnagyobb kínszenvedést is. Csak pár pillanatra kéne a célra figyelni és nem a félelmekre. Addig, amíg megnyílik annyira a kapu, hogy be tudja engedni az isteni elixírt. Egy gyógyító akkor lesz hiteles, ha egy lépssel a gyógyuló előtt jár. Ha pontosan tudja mit, hogyan lehet legyőzni. Ha a kardot kirántotta akkor, amikor neki volt erre szüksége, és elfogadta a támogatást, amikor ő harcolt. Ha nem hétrált meg a félelmei nyomására, ha szembe tudott nézni legmélyebb démonaival, legfekélyesebb bugyraival.. Mert a gyógyítás, tanítás olyan, mint a gyermeknevelés. Hiába magyarázom a gyereknek, hogy mennnyire jó annak, aki csillagos ötös, ha én bukdácsoltam a suliban…
És folytatva az előbbi gondolatmenetet szeretni is csak az tud, aki megitta az isteni elixírt és magát megszerette. Szabadon, őszintén, feltételek, határok és elvárások nélkül. Akkor, és csakis akkor megszűnik a birtoklási vágy, és ráébredünk, hogy a szeretetünk nem a másikon múlik, hanme magunkon.
Szeretünk, ha a másik fél viszont szeret és akkor is, ha nem úgy reagál, ahogyan szeretnénk. Mert nem az számít, hogy ő mit tesz, hanem az, hogy én mit. Ha a szeretetet én érzem, az én fényem fényesíti, az én egységem erősíti. És ez az egység messze ragyog, mint a csillagok fényei, bizalmat, hitet adva azoknak, akik kellemesen hűvös nyárestéken fűben heveredve szövik szerelmetes álmaikat….
