A szülés egyik legnagyobb, ha talán nem a legnagyobb, aggyal felfoghatatlan kihívása, hogy fogalmunk sincs arról, mikor kezdődik majd el, meddig tart és mikor lesz vége. Tehát az idő… folyamatosan rákényszerülünk arra, hogy a MOST-ban legyünk.

Eszeveszetten küzd ez a tapasztalás ellen az elme és mindent megpróbál ilyen-olyan úton biztosítani. Bármennyire is szeretnénk tudni, konkrét választ erre a legjobb szakember sem tud adni. Persze van a sacc per kábé meg a protokoll szerinti esetek átlagolása, de ezek eltörpülnek az asszonyi test csodás működésével szemben. De egyik orvos sem jós, hogy precízen lássa a jövőt, ne várjunk el senkitől kompetencián kívüli megerősítéseket…

Egy tünet nem tünet, mondja a pszichológia és a szülés becslésére is ez érvényes. Sokunkat megtéveszt a méhszáj nyílási állapotát diagnosztizáló információ, bár ez nagyon kevés releváns információval bír arról, hogy valójában mikor tarthatjuk már végre kezünkben a gyermekünk. A test órája és a falon lógó között óriási különbség van.

Szemléltetném is ezt gyorsan két esettel. Az elsőben az anya, legyen Kinga, külföldön él, a tengeren túlon, családjától messze. Kapcsolata a gyerek apjával eléggé megromlott a várandósság alatt, az apa nem nagyon vágyott erre a babára, de beadta a derekát. Szépen meg is indult a vajúdás, sitty-sutty 2 óra alatt eljutott 8 cm-re, ami elvileg azt jelzi, hogy nemsokára, mondjuk kb fél óra-egy óra alatt eltűnik a méhszáj és megszűnik az akadály a baba előtt. Semmilyen beavatkozást nem kapott a jelen lévő szakemberektől, a burok ép volt, amikor az apának eszébe jutott magyarázni a bizonyítványát a bábák előtt. Erre az anya annyira felkapta a vizet, hogy akkora csetepaté kerekedett, ami okán az anya összepakolta az apa cuccait és kidobta a házból (szó szerint). Mikor végzett a dolgával jött rá arra, hogy elmúlt a vajúdása. Leállt. Teljesen. És míg fél órával azelőtt már a baba fogadására melegítették a takarót, akkor már egy aprócska összehúzódása sem volt. Vártak. Hosszú perceket. Órákat. Majd, mivel semmi egészségügyi indok nem volt rá, a segítők visszahúzódtak. Négy napig tartott, míg újra megindult a folyamat és szinte az első összehúzódások után megszületett a baba. 4 napig sétált az anya, élte az életét, 8 cm-re nyitott méhszájjal…

Ennek az ellenkezője is igaz. Kísértem egy szülést nemrég. Kórházban voltunk, csodásan alakult minden, kívülről a testi jelekből valamint a mozdulatokból, hangokból azt érzékeltem, hogy szépen zajlik a folyamat. Aztán egyszer csak megérkezett az orvos, hüvelyi vizsgálat és megállapította, hogy 6 óra alatt ujjbegynyi tágulás történt. Aztán újabb 5 óra következett, a leleten nem sok változás történt. Másodszori nekifutás után megkérdeztem az anyát, hogy mi tartja vissza attól, hogy megszülje a gyerekét. Visszakérdezett, hogy szülhet? Mondtam neki, hogy persze, csak ő teheti ezt meg. Nem telt el 20 perc, a kezében tartotta a gyerekét úgy, hogy egy órával azelőtt még csupán ujjbegynyi volt a tágulás.

Sok ilyen történetet tudok, sokat kísértem és még többről hallottam praxisom során. Ezek, mint apró gyöngyszemek a női test bölcsességét bizonyítják. Hiszen a szülés akkor is életet adott, amikor nem volt falióra és nem próbáltuk folymataink a normálisba beszorítani. Én azt tapasztalom, hogy annyi normális szülés van, ahány anya, annyi megküzdési stratégia, ahány szülés. Van úgy, hogy egymás tapasztalatához próbáljuk mérni a sajátunkat, de az nagyrészt időpocsékolás. Hiszen valójában fogalmunk sincs arról, hogy a másik mit érez, csak el tudjuk képzelni azt. Ami megint a saját énünk vetülete.

Kismamák, ne aggodalmaskodjatok, ha a mérce nem épp a te érzéseid és belső bölcsességed támasztja alá. A magadba vetett hit, a természet csodájának az alázatos elfogadása meghozza gyümölcsét ott és akkor, amikor a legnagyobb szükséged van rá.