Minden év vége felé megélem az újjászületés hullámzását. Nekem valahogy az év a legrövidebb nappal ér véget és ahogy a fény átveszi a hatalmat a sötét fölött, megkezdődik az új év.

Egy mintát követ a termézetben minden. Az évnek vége, a természet lassan-lassan elveszti erejét, elhullatja levelét, meghal, de egy kis életmagból tavasszal újrakel, virágzik beérik majd újra gyengül. Ugyanígy van az emberélet is. Megszületünk, rügybe fakadunk, erősödünk, kiteljesedünk, majd lassan, szinte észrevétlenül gyengülünk és végül megpihenünk, hogy újra szárba szökhessünk…

És ez a minta vezeti a születést is. A szülés olyan, mint egy duplaspirál homokóra alakban. Először lassan indulsz befele a spirál mélyébe. Az összehúzódások, a kontrakciók lassan jönnek, egymás után, időt hagyva maguk után a regenerálódásra, a tudatot elkezdik észrevétlenül átminősíteni, szűkíteni, átlendíteni egy szinttel mélyebbre.

A vajúdás alatt a lelked is meztelenre vetkőzik. Olyannyira, mint soha talán azelőtt. És ehhez bátorság, idő és erő szükségeltetik. Nem biztos, hogy hirtelen lesz, olyan, mint amilyen te magad vagy, amilyen a te Mag-od.

Aztán egyre gyakrabban jönnek az összehúzódások, egyre hosszabb ideig tartanak és nem engednek el addig, amíg el nem engeded az agyad, a gondolataid, az elméd elvárásait, a tested feszültségeit, amíg szembe nem tudsz nézni azzal az igaz tükörrel, ami valójában te vagy. Pőrén, testileg-lelkileg-érzelmileg-szellemileg.

Ott állsz az élet kapujában, már nem is tudod, hogy melyik világban vagy, az agy kikapcsol, az ösztön be, és már sokkal rövidebb a szünet, mint a munka… itt éled meg a MOST-ot. Nincs múlt és nincs jövő, csak a légvétel és a jelen. A Pillanat, ami átprésel az élet kapuján…

Ilyenkor, ha a tudat valamilyen módon előtérbe jön, az anya elkezd gondolkodni, vagy beszéltetik vagy más módon dolgoztatják az elme tudatos részét, meglassul, megnehezedik a folyamat. A félelmek, aggodalmak amennyiben betörnek, teret kapnak. Ilyenkor az élettanba egy kis kórtan vegyül.

Milyen gyakori félelmekkel szembesülünk? Ahány anya, annyi félelem. Sőt… ott vannak az apa félelmei, a szülésznőé és az orvoséi is. Mindenki a saját csomagjával érkezik, és ezek a zsákok a legritkább esetekben üresek.

Tehát aggaszthatja az anyát az, hogy tökéletes anyja lesz-e gyerekének? Hogy tökéletes lesz-e a gyereke? Hogy meg tud-e majd felelni annyi szerepnek, amennyir rá vár a szülés után? Hogy nem-e lesz gonosz, rossz, kezelhetetlen, csúnya, beteg, stb. a gyerek? Hogy az anyósa vagy az édesanyja nem fogja-e elvenni tőlük a babát? Hogy ő már kiesik a középpontból, és minden figyelem ezentúl a babára esik. Hogy nem akar olyan anyja lenni a gyerekének, mint amilyen az övé volt vele…. és ezer meg egy ilyen és ehhez hasonló félelem…

Ha időt és energiát kap az anya, akkor meg tud küzdeni a saját démonaival és győz… Egyszer csak annyira beszűkül a tudat és kinyílik a test, hogy megindul a baba az életbe. Átlép a dimenziókapun, édesanyja testéből kiszakad és önálló testté válik.

Ettől a pillanattól a tűhegynyi spirál újra kinyílik, irányt változtat,  a központból egyre nagyobb örvény húzza vissza a tudatot a helyére, a gyönyör pillanata, a szerelembeesés, az anyává válás megtörténik. Beég a tudattalanba az első szemkontaktus, az első érintés érzése, az első ölelés és az illat, ami körbevesz.

Soha máskor nincs olyan tisztaság, szentség, áldott környezet, mint azokban a csodás, első pillanatokban. Ez az élmény egész életedre elkísér, akár tudomást veszel róla, akár nem. A program fut. A szülés megtanít arra, hogy a legmélyebb fájdalomból kiemelkedve erősödsz hihetetlen gyorsasággal, és ez önbizalmat, gerincet, bátorságot adhat, amiből később is töltekezhetsz.

Én minden év végén vajúdok és megszülöm magam…újra meg újra… Mint ezt az írást, mint egy előadást vagy mint egy kísérést. Átpréselem magam az elmúlt év tapasztalásain, elengedem azt, ami már nem szolgál, és nyitok egy tiszta szobát a szívemben, a lelkemben, az életemben az újnak…