Olyan könnyű kimondani a boldogító igent. Sok-sok rózsaszín puffancsos álom ködébe borulva megtervezzük a felnőtt életünk tapasztalat, tudatosság nélkül. Nulla előrelátás, ennél is kevesebb realitás, a hiszen szeretjük egymást szlogenjére...

Aztán a dopaminfelhő enyhülésével és a célok teljesítésével  vagy csupáncsak a változásaink miatt valahogy alábbhagy a nagy elszántság. Komoly válságokon mennek át körülöttem kapcsolatok, az ideálistól messze, emberek, akik sülve-főve együtt töltötték mindennapjaik, egymásból kifordulva gyűlölködnek, acsarkodnak egymás ellen.

A boldogító igen kiejtésekor vajon gondolunk-e arra, hogy hogyan fogjuk szeretni akkor, amikor már nem fogjuk szeretni? Amikor a hormonok, a céltalanságok, a reménytelenség átláthatatlan ködéből csupán a fekete-fehér lehetőségeiről lebben fel az időnkénti tudat?  Vajon hogyan folytatódik a történet, amikor a hétköznapi monotonitás lerángatja a valóságot az illúziófáról?

Sok-sok emberi ígéret csorbul meg és kopik el az évek, évtizedek alatt. Amikor egy kapcsolat alakul, gyakran meggondolatlan mondatok, sóhajok, ígéretek hagyják el a szánkat, amit később a másik fél, többnyire joggal, számon is kér. Módosítjuk-e a magunk képét azért, mert azt gondoljuk, a társunknak a ’torzított tükör’ jobban tetszene? Pedig talán sokkal kézenfekvőbb lenne az elejétől a fogunk fehérjét mutatni és nem zsákbamacskát árulni.

Nagyon fontos egy bimbózó kapcsolatban figyelni, hogyan foglalja össze az addigi életét az, akivel épp frigyre készülünk. Miképp mesél a gyerekkoráról, az édesanyjáról, az addigi kapcsolatairól, a volt házastársáról, a gyermekei másik szülejéről.. Sok információt kapunk a múltjáról, ami előre vetíti a jövőt. Megvan az esély arra, hogy mi is a múlt ködébe szállunk, jó előre tudni, milyen hozzáállás vár miránk is. Nagyon gyakran hallok férfiakat beszélni az édesanyjukról. És nagyon ritkán hallok olyat, aki szíve mélyéből tudja, látja tisztán a szülei pozitív és negatív oldalát és mély megértéssel és megéléssel látja élete kisebb-nagyobb kihívásait.

Sok olyan embert ismertem, akik sosem tévedtek, sosem hazudtak, tökéletes életet élnek, a jó szándék maximumán és valahogy a többiek mégis mindig átverték, megcsalták, kihasználták. A világ nem biztonságos, mondják, mindig résen kell lenni. Lehet-e az, hogy a világ a belső meg nem oldott konfliktusaikat tükrözték vissza?

És messze hízelgő volt az egómnak, amikor vég nélkül dicsértek, magasztaltak, de amint vége lett a legjobb bari korszaknak, amilyen magasra emelt, olyan mélybe zúzott le az idealizáló-devalváló egyén. És sok-sok év munkája kellett ahhoz, hogy rájöjjek, ez nem rólam, hanem róla szól.

Akkor is szeretsz majd, ha már nem szeretsz? Mert, ha életünk hosszabb-rövidebb ideig így vagy úgy összekötjük, felelősséget vállalunk egymásért, a közösen alakított életünkért. Beégetjük mondatainkat egymás lelkébe, aminek hosszú éveken át visszhangja cseng fülünkben egy-egy átvirrasztott éjszakán. És akkor az a jó, ha olyan cseng, ami megnyugtat, ami biztonságba ringat.

Mert ha akkor is szeretsz, ha már nem szeretsz, továbbra is értékeled bennem azt, ami téged szeretett. Ami épített, ami adott, ami emelt. És akkor a továbblépés sem fáj, nem rombol, nem vájja fájdalmát a lelked mélyébe. Akkor mosolyt csal az arcunkra a gyász fájdalma helyett.  És akkor, ha véletlenül az utcán összefutunk, nem ugrik görcsbe egyikünk gyomra sem, hanem mély tisztelettel, felelősséggel és szépséggel nézünk egymásra, ugyanúgy, mint egykor, csak más dimenzióból…