Karácsonyi ars poetica
Épp elmúlt karácsony. Lassan minden gyomor repedésig telt jobbnál jobb étkekkel, végiglátogatódott minden család és barát, némi alkoholmolekula még kering az erekben, de már mondhatjuk, hogy túléltük és megéltük a karácsonyt. Örömben, harmóniában töltöttünk pár napot, kipihenve és feltöltődve várjuk a szilvesztert, amikor ugyanis újra
a mosoly, kacagás, természetesen az elmaradhatatlan szelfik csilliárdjaival.
Félreértés ne essék: én nagyon szeretem a karácsonyt. Évről évre mélyebben megélem minden pillanatát. És évről évre érzem azt, hogy számomra picit mindig kevesebb a külcsíny és egyre több benne a belbecs. Az adventi tisztulás utáni világosság, ami a vizkereszt áldásával ér véget, olyan mély gondolatokat ébreszt bennem, koncentráltan, ami talán egész évre is elég lenne. Közelebb kerülök a családomhoz, gyermekeimhez, szüleimhez és mindazokhoz, akiket szeretek, szerettem vagy szeretni fogok.
Olvasgatok, nézelődök, figyelem az embereket…
Millió cikk és tanács szól arról, hogy ilyenkor – különösen az ünnepek táján – mennyire fontos az éber felkészülés, az étkezés, a napi edzés, a harmónikus elengedés, az énidő és a magamra való odafigyelés – mert ugye, megérdemeljük. Egész évben robotolunk, tesszük azokat a dolgokat amiket kimondottan nem szeretünk, hadd legyen már pár napunk, amiben aztán jól kitombolhatjuk magunkat – majd ennek végeztével visszabújhatunk a mókuskerékbe, és tekerhetünk a következő pihenőig, ami nagy valószínűséggel a nyaraláskor lesz, amiről, természetesen, újra mindenkit tájékoztat majd a nagy arckönyv, hogy
Vagy mégsem? Kizárva éreztem magam ezekből az ötletparádékból, mert nem találtam a magam helyét… Olyan hivatásom van, amit imádok, olyan emberek vesznek körül, akiket szeretek, a gyerekeim igazán jó fejek, ha nem lennék ennyire elfogult, akkor is azt mondanám, hogy minden porcikájukban őszintén és elvárások nélkül szeretem őket, szeretek főzni, tehát akármikor degeszre ehetem magam, és egy könnyed boros vacsora is belefér a mindennapokba, ha hiányzik valaki felhívom, vagy meglátogatom, és nem betaggelve írok a falára, hogy nélküle hiányos a reggeli kávém… Nem veszek fel hitelt kariajira, nem egzotikus útra megyek, hanem a nagy családra vágyom, örömmel nézegetem, ahogy a gyermekeim terelik a totyogó unokaöcsit,
még akkor sem, amikor rádöbbenek, hogy a megrendelt ajándékcsomag nem érkezik meg időben, így a fa alá nem kerülhet be az a pakk, hanem a postán dekkol.
Az jelenti számomra a tudatos karácsonyt, hogy igyekszem minden nap megélni azt a hálát és gyermeki örömöt, amit számomra a Gyermek születése hozott. Ilyenkor elraktározom, és odafigyeléssel egész évben kitart.
hiszen ez az én fényem és tisztaságom. Könnyedén elfogadom, hogy odaégett a beigli, de nehezen fogadom, ha próbára teszik a jóba vetett hitem. Nem zavar, ha a karácsony illata az aromadiffúzorból jön, de hiányozna, ha nem beszélgethetnék az érzéseimről, a vágyaimról, az álmaimról azokkal, akik fontosak számomra. Elfogadom, ha nem sikerült csillogóra suvickoni a ház minden szegletét, de nagyon elszomorítana, ha a szívemet nem tudtam volna igazából lecsutakolni, hogy ne cipeljem tovább azokat a fájdalmakat, amiket az év során begyűjtöttem.
Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én gyerekkoromból csak egy-két ajándéktárgyra emlékszem, kissé homályosan – de arra, hogy
arra kristálytisztán. És látom, tapasztalom, hogy a karácsonyi gyermek akkor érkezik, amikor a legkevésbé sem vagyok felkészült a fogadására. Mégis rámtalál és erőt ad a legnagyobb sötétségben, fénnyel kényeztet, reményt ad, hogy biztos legyek benne, ne ingadozzak egy pillanatra sem. Üzenete a csendben fogan, mégis betölti a lelkem, nem kell hozzá sem anyag, sem szárnyakon suhanó internet. Csupán egy csöpp figyelem, lelki alázat, nem kevés hála és határtalan, elvárásmentes
