Az elmúlt pár hétben több cikk is szembejött arról, hogy mennyire is fontos az, hogy az anya, a nő, csilivili kitakarított otthonban, gyerekmentesen, sterilen, mosolyogva várja haza a férjecskéjét, hogy tökéletes harmóniában élhesse mindennapjait a „család”. Meg arról is olvashattam, hogy hogyan mozogjon, táplálkozzon, sminkeljen egy nő ahhoz, hogy állandóan szép és kívánatos legyen És persze ki ne hagyjam a női principium megélése mellett a hivatástudatlanság fontosságát, hiszen egy nőnek meg kell mondani, mitől lesz nő….

Fura ez a társadalom. Bár engem több fórumon véresszájú feministának titulálnak, én nem érzem a vért a számban. Én nő vagyok, aki ugyanúgy éli mindennapjait, mint bárki más. Egyensúlyra törekszem, hogy biztosíthassam családomnak azt, amire szerintem szükségünk van. Elég magasan tartom a mércét, ugyanakkor szeretetben és meghittségben élünk. Hárman. Én és a két gyermekem. Férfi, apa nélkül, de családban.

Több éve már annak, hogy átalakult a családunk. Hosszú éveken keresztül küzdöttem azzal a szorongással, amit a „csonka család” fogalma gerjesztett bennem. Már gyerekkoromban félelmet éreztem, amikor ezt a kifejezést hallottam, és nem is gondoltam volna, hogy a társadalmi elvárások, megfogalmazások ennyire megviselhetik az életem. Időnként lazábban, időnként kínkeservvel próbáltam a gyerekeim megóvni a válás traumájától, és mindent megtettem volna azért, hogy ne „csonkák’ legyünk, hanem legyen már meg a negyedik végtagunk is, az sem érdekelt, ha fa, csak legyen…

És akkor, amikor a legkevésbbé sem számítottam rá, találtam egy post-it-et az íróasztalomon, amit a kisfiam biggyesztett oda a maga 10 éves bölcsességével, és rádöbbentem arra, ami szemem előtt volt, de az elvárásaim nem engedtek közelebb hozzá. A cetlin 3 név állt, hármunké, egymáshoz nyilazva, szív alakban, egy aprócska megjegyzéssel: Egy család vagyunk.  Ott döbbentem rá arra, hogy annyira szerettem volna megadni a gyerekeimnek azt, amit már megadtam. Család vagyunk, úgy, ahogy vagyunk.

Rettenetesen sajnálom, amikor a nőkre, az anyákra olyan terheket rónak, ami nem az övék. Amikor olyan dolgokért teszik felelőssé őket, amiben a legrosszabb esetben is csak osztottan kellene felelősséget vállalniuk, mégis hétszer is elverik a port a hátukon. Nem állítom, hogy férfiak soha nincsenek  hasonló helyzetben, de valószínűsítem, hogy sokkal ritkábban.

Véleményem szerint teljesen mindegy, hogy valaki férfi vagy nő, idős vagy fiatal, joga van ahhoz, hogy úgy élje az életét, ahogy szeretné. Minden élő embernek joga van a személyre szabott gondozáshoz, beszélgetéshez, öltözködéshez, étkezéshez, családhoz, házhoz, mindenhez. Lélekgyilkos az, aki a saját elvárásait másra kényszeríti, főleg szépen becsomagolva, jóköntösbe burkolva.

Ha felelős társadalmat szeretnénk, engedjük meg az egyénnek, hogy megélje az életét úgy, ahogy neki és s környezetének megfelel, természetesen a törvények és lelkiismeret határait betartva.

Ne öljük egymást, amikor szerethetjük és támogathatjuk is… Hiszen mindegyikünk másképp él meg egy-egy kihívást, másképp old meg egy-egy feladatot, másképp éli meg a boldogságot, de a saját életéért hadd vállalja a saját felelősségét úgy, ahogy neki jó…