Apák napja kapcsán olvastam a sok-sok ömlengő üzeneteket a közösségi portálokon, és azon elmélkedem, hogy az életben hányszor adódik alkalom arra, hogy megköszönjük apáinknak az életünket, a szeretetüket, az odafigyelésüket, azt, hogy vannak, és hogy általuk mi is lettünk… És hányszor megyünk el az alkalom mellett, mert nem igazán tudjuk, mit és hogyan is kéne tenni, mondani…

Az én édesapám az a férfi, akinek a türleme és a szeretete végtelen, de mindkettőt nagyon el tudja rejteni illetéktelen és illetékes szemek előtt is. Abban a korban, amikor én születtem, nem azok a szabályok éltek, mint mostanság, mégis mindig, mindenhol jelen volt. Gyerekkoromban ő volt az, aki a szánkót az autó után kötötte és úgy „száguldoztunk”, aki a lovat befogta, ha tél volt és kivitt a nagy szánon, halálra ijesztett egy gázmaszkkal és elvitt a tengerre, mert ő is imádja a vizet, a hegyekbe sátorozni és körútra, hogy világot lássunk…

Ő az az óriás, akit születésem óta rajongásig szeretek, valahogy mégsem adtam tudtára hosszú évekig. Kamaszkorom csínjei és bakijai az ő figyelmét hivattak magukra vonni, hiszen kezdtem felnőni, de nem nagyon tudtam, hogyan kell azt csinálni… Láttam a mintát, de évekig nem tudtam azonosulni vele, mert nem láttam a közös vonásaink, pedig nemcsak külsőleg hasonlítunk egymásra nagyon… Megpróbáltam úgy viselkedni, ahogy gondoltam, hogy szüleim szeretnék, hogy viselkedjek, és sok-sok tanulás után jöttem rá arra, hogy nekik csak egy a fontos, hogy boldog és kiegyensúlyozott legyek.

Az én szuperhős-apa példám mára beintegrálódott a személyiségembe. Olyan részem lett, ami a gyökerem egyik fele. Az a fele, ami a külvilággal való kapcsolódásom támogatja. Az apa a gyerekének a világgal való kapcsolatát határozza meg. Az ő jelenléte ad egy gerincet, ami a világban vezet.

És bár a kapcsolatunk nem mindíg rózsaszín, ma már látom azt a vérvonalat, ami összeköt minket és gyermekeimben folytatódik.

Az édesapám tanított arra, hogy végigvigyem az akaratom. Hogy kiálljak az igazam mellett, hogy ne aggódjak a holnap miatt, mindig megvan, amire szükségem van.

Bár kamaszként nagyon szerettem volna autószerelő lenni, szerintem mindenki jobban járt, hogy nem az lettem…tudom, hogy örül, hogy szeretem a hivatásom, ahogy ő is teszi nap, mint nap. Tőle tanultam azt, hogy hosszú távban gondolkodjak és, hogy szívből adjak és ne észből. A hitem, a makacsságom, az önfejűségem nagy része tőle jön, a másik fele édesanyámé. És bár kamaszként nagyon meg tudtam szakérteni a felnőtt társadalmat, nagy hálával tartozom nekik.

Akkor láttam apu igazi arcát, amikor a fiam a kezébe adtam először. Akkor láttam az igazszívű férfit, aki bármire képes a családjáért és tüzön-vizen át, bár időnként morogva vagy duzzogva, de támogat – határtalan szeretettel, türelemmel és kitartással.

Egy cikk kevés ahhoz, hogy megköszönjem, amit kaptam Tőlük, és arra is, hogy minden emlékem megosszam. De arra elég, hogy elmondjam, bizalmasan hogy nem történhetett velem jobb, mint az, hogy a szüleim azok, akik és úgy szerettek és úgy neveltek,ahogy a legjobbnak gondolták, érezték. Nem lehet apák napját ünnepelni az anyák nélkül, ahogy anyák napját sem apák nélkül. Bár a mai világ más feladatokkal és helyzetekkel látja el a szülőket, és mára már magam is szülő vagyok, leírhatatlan hálát és büszkeséget érzek azért, hogy ők vezettek-támogatnak és jelen vannak az életünkben, mintát, hagyományt és múltat, ami által jövő adva nekem és gyermekeimnek.

Köszönöm… Isten életessen Tieteket, drága szüleim, boldog apák-anyáknapját nekünk.